4. fejezet - You can't leave this world behind

Sziasztok!

Íme a folytatás. Elég rövid lett, viszont életemben talán  először sikerült függővéget alkotnom, és olyan büszke vagyok magamra, hogy úgy döntöttem, itt zárom le ezt a fejezetet :D

Jó olvasást!

 

Így történt hát, hogy Celeste-t befogadták abba a bandákra jellemző nagy családba, ami a rokonokon kívül még rengeteg egyéb tagot számlált.

A kislány napról napra egyre jobb színben volt. Felszedett magára pár kilót, és szép lassan a karikák is eltűntek a szeme alól. Ben néha, mikor épp ráért, elvitte vásárolni. Mivel az egyikük férfi volt, a másik pedig gyerek, teljesen reménytelennek érezték magukat, ami stílusérzéket illeti, de közösen valahogy megbirkóztak a feladattal.

Celeste sokat beszélt, de általában csak a jelenről. Bár a többieket is megkedvelte, a múltját csak akkor hozta szóba, ha kettesben beszélgetett Bennel. A férfi persze mindig elmondta társainak, amit hallott, habár lelkiismeret-furdalása volt, hogy visszaél a kislány bizalmával. Egy ideig meg is volt elégedve ezzel a módszerrel, ám egy idő után már annyira összezavarodott az apró kis információ-morzsáktól, hogy nem bírta tovább. Szeretett volna végre tisztán látni. Nem akarta felkavarni Celeste-t pont most, amikor úgy tűnt, végre kezd rendbe jönni, de muszáj volt kérdeznie tőle egy-két dolgot.

Az elhatározást azonban nem követte tett egészen június 29-éig. Ezen a napon azonban nem várt alkalom adódott a beszélgetésre. Az európai turné első szakasza véget ért, visszatértek Kanadába. Az első állomáson, Saint-Éphrem-de-Beauce-ben Celeste nem volt hajlandó kidugni az orrát – mondván, hogy gyűlöli a hideget – Ben pedig nem erőltette. Stockholmban már megpróbálta, ám akkora adagot kapott vérbeli lányos hisztiből, hogy egy életre elég lett neki. Ezért inkább délelőtt ő is a szobában maradt a helyett, hogy a többiekkel lógott volna, és elhatározta, hogy megtud ezt-azt fogadott lánya múltjáról.

- Azért utálod a hideget, mert sokat fáztál az utcán? – kérdezte a témánál maradva.

- Nem csak akkor. Előtte is mindig fáztam, de anya mindig adott rám két pulcsit és egy jó vastag kabátot – felelte mosolyogva. Aztán elkomorult az arca – Egyszer, mikor anya összeveszett apával, eladta a kabátomat. Akkor nagyon fáztam.

- Szegénykém! De hát miért csinált ilyet?

- Gondolom, kevés volt a pénzünk, mert azt mindig apától kaptuk, szóval mikor ő nincs ott…

- És aztán mi történt? – vágott közbe Ben – Mármint miután összevesztek.

- Hát, kibékültek, és akkor kaptam egy új kabátot. Bár először majdnem megint összevesztek. Mikor anyu elmondta, hogy eladta a kabátomat, apu szörnyen dühös lett. Na mindegy. Szóval ezért utálom a hideget. Kicsi vagyok, vékony, és mindig fázom.

Celeste megborzongott, mintha a hideg idebent is utolérte volna.

Ben úgy érezte, teljesen kiürült az agya. Ha ez így megy tovább, minden egyre zavarosabb lesz, és sosem fogja megérteni ezt az egészet.

***

- Holnap Ausztráliába megyünk – jelentette be Ben – Készülj fel, mert olyan meleg lesz, hogy még te se fogod bírni.

- Jaj, ne! Már jégkockává változtam, úgyhogy el fogok olvadni – nevetett a kislány – Ugye ma elmehetek a koncertre?

- Nem, már megmondtam! Miért kérdezed, ez valami különleges nap?

- Szentivánéj van, te buta!

- Na és? Ilyenkor tűzön kell átugrálni, nem koncertre járni, bár neked épp egyiket sem.

- Miért parancsolgatsz?

- Én csak vigyázok rád, már mondtam.

- Én meg unatkozom.

Ben felsóhajtott.

- Ígérem, az utolsóra majd eljöhetsz.

- Az mikor lesz? – kérdezte mohón Celeste.

- Jövő augusztusban – öltött rá nyelvet Ben, aztán kiszaladt, és becsukta az ajtót, mielőtt egy párna fejbe találja.

***

Celeste a tengerparton rohangált. Aaron – persze felesége telefonos segítségével – tegnap lepte meg azzal a fürdőruhával, amiben most élvezte a meleget. Jót is fog neki tenni Kanada után. Pedig nem volt a szokásosnál hidegebb, de Celeste valószínűleg egy életre átfagyott. Nem csoda, hisz Kanadában nőtt fel, ahol extrém esetben – például idén, mikor útra keltek – még májusban is hullt a hó.

- Mit olvasol? – támadta hátba Celeste Jon-t.

- Egy nagyon érdekes könyvet, amiben tócsákban áll a víz – morgott a férfi, mivel a kislány hajából a lapokra csöpögött a víz.

- Bocsi! – kiáltotta, aztán továbbszaladt Ben-hez, aki épp írt valamit.

- Ma este nincs koncert, ugye?

- Nem, nincs.

- Hurrá! Akkor végre beszélgethetünk, és nem fogok unatkozni.

- Sajnálom, hogy sokat vagy egyedül. De tudod, fogalmam sincs, hogy mivel tudnád elfoglalni magad.

- Kaphatok könyveket? Még nem tudok olvasni, de olyat, amiben sok kép van.

- Naná, hogy kaphatsz. Holnap elmegyünk, és választasz, oké?

***

Ben úgy döntött, megkockáztatja, hogy kizökkenti Celeste-t a mostanra elért nyugalmából. A legutóbbi beszélgetés óta nem sikerült róla megtudnia semmi újat, ezért ezt az alkalmat nem hagyhatta ki.

- Emlékszel még rá, hogy mikor váltak el a szüleid?

- Nem váltak el. Én is azt hittem, hogy ezt így hívják. De anyu nem volt apa felesége, szóval nem tudtak elválni.

- Értem. De mikor költöztek külön?

- Hát, sose laktak együtt. Anyu szeretett volna, mert apa háza sokkal jobb, mint a miénk, de apa nem engedte. Amikor összevesztek, vagyis utána, mikor kibékültek, egy ideig nála laktunk, de aztán haza kellett mennünk. Apu mondta, hogy menjünk haza.

- De hát miért mondott ilyet?

- Mert nem szeret minket. Persze ezt nem mondta, de én valahonnan tudom.

- Szerintem érzed. Vagyis érezted. Mert ez már a múlt. Nem akarsz hozzá visszamenni, ugye?

- Nem.

- Én sem akarom, hogy visszamenj. Sokkal jobb, ha itt maradsz velünk.

- Hát, az is jó, de igazából tudod, hova szeretnék menni?

- Na, hova?

- Anyához, az égbe.