5. fejezet - It's just not your time to die

Sziasztok!

Íme a folytatás. Itt kezdenek el bedurvulni az események....

Jó olvasást!

 

Ben később képtelen volt visszaemlékezni, hogy mit reagált, amikor Celeste kimondta azokat a szavakat. A következő emléke az volt, hogy a folyosón rohan, és egy pánikszerű hang azt ismételgeti benne: Nem, nem, nem!

Egy ilyen kicsi lány egyszerűen nem mondhat ilyet! Egy ötévesnek az élet csak játék, és nem vágyik el. Ilyen korban még nem ismerik a félelmet és a fájdalmat. És ez nem általánosítás. A normális gyerekekre tényleg igaz. De Celeste, ő csak ezeket a dolgokat ismeri. És ő, Ben ezen nem tud segíteni. Mert hiába is gondoskodik róla teljes szívéből, az hogy az egész turnén végighurcolják magukkal, ugyan úgy nem normális. Vajon hogy lett volna jobb Celeste-nek? Ha otthagyja? Ha magával hozza? Ha a kérése ellenére hívja a mentőket?

Nem, mégiscsak így a legjobb. Ő legalább szereti a kislányt. Nem úgy, mint az apja. A férfi, aki elnyomta az asszonyát, elhanyagolta a lányát, és még a tv-t is sajnálta tőlük. Na meg a pénzt.

Akárki akármit mond, megmentette Celeste-et. De be kellett látnia, hogy nem maradhat vele örökre.

***

Késő este volt, mire rá bírta venni magát, hogy visszatérjen a szobájukba. Celeste már mélyen aludt, így próbált csöndben belopakodni. Elhelyezkedett az ágy üresen maradt felén, lehunyta a szemét, és próbálta kiűzni a hangokat a fejéből.

- Haragszol rám? – kérdezte Celeste hirtelen.

- A frászt hoztad rám! Azt hittem, már alszol.

- Nem tudok. Haragszol rám?

- Dehogyis! Hisz nem csináltál semmi rosszat. Miért haragudnék?

- Azért, amit mondtam.

Ben nagyot sóhajtott.

- Nem tudom, megérted-e, amit mondok, de azért megpróbálom. Nem haragudtam rád azért, viszont nagyon aggódom. Nem akarom, hogy azt akard!

- De hát miért?

Ben egy kicsit gondolkozott, de nem akarta Celeste képébe vágni az igazságot, ezért végül így felelt:

- Sajnálom… Azt hiszem, jobb, ha erről inkább nem beszélek.

- Hát jó… De akkor ugye nem haragszol?

- Nem hát, te kis buta, hányszor mondjam még?

- Akkor jó – felelte a kislány, majd lehunyta a szemét, és fél perc múlva már tényleg az igazak álmát aludta. Addig fészkelődött álmában, míg ki nem túrta Ben-t a helyéről, ezért a férfi a feje alá csúsztatta az egyik karját, és közelebb húzódott hozzá, hogy jobban elférjenek.

***

- Miért csinálod ezt? Tönkreteszed az életed, te idióta! – üvöltött Ben a lányával, miközben meglóbálta a szobájában talált fecskendőt.

- Pontosan tudod, hogy miért, és ne merj megakadályozni benne! – ordította a lány, és kirontott a szobából.

- Tizenkét éve nevellek!  Mindent megadtam neked! Mi kell még?- kiáltott utána a férfi.

- Tizenkét éve próbálkozol tök fölöslegesen. Megmondtam, hogy anyához akarok menni. És ha te nem lennél, már rég sikerült volna.

Ben levegő után kapkodva ült fel az ágyban. Nem, ez nem lehet, nem lehet ez a vége. Valamit máshogy kell csinálnia, mert…

Csak egy álom volt. Lassan megnyugodott. Nagy levegőt vett, kifújta, majd a másik oldalára fordult…

- Neeeeem!

***

- Celeste! Celeste! Hol vagy?

- Mi az istent ordítasz? – rontott ki Ian a szobájából.

- Eltűnt, eltűnt…

- Basszus! Jó, figyelj, próbálj meg megnyugodni. Azzal nem segítesz, ha felordítod az egész hotelt. Szólok a fiúknak, hogy segítsenek keresni.

- Köszönöm – zihálta Ben.

- Van valami ötleted, hogy hová tűnhetett?

- Sajnos nincs. Arra viszont van, hogy mit csinál…

***

Két órával később Ben kezdte feladni a reményt. Végigjárták a szállodát, és a környező utcákat, de nem bukkantak Celeste nyomára. A rendőrséget persze nem hívhatta, hiszen minden valószínűség szerint végül őt csukták volna le, Celeste-et pedig hazavitték volna, ha kiderül, hogyan került hozzá.

- Itt nincs – szólt Ian a szomszédos utca sarkán befordulva.

- Hol keressük tovább? – kérdezte Aaron.

- Egyszerűen nincs már több ötletem – sóhajtott Ben. Minden erejével azon volt, hogy ne alázza meg magát a többiek előtt, de érezte, hogy egy áruló könnycsepp legördül az arcán. Mivel már úgyis mindegy volt, szabadjára engedte kétségbeesését, és a földre rogyva zokogni kezdett.

- Nem bírnám elviselni… Ha elveszíteném…

Jon együttérzően a vállára tette a kezét.

- Meg fogjuk találni. Addig nem nyugszom.

***

- Biztos, hogy ne hívjuk a ki a rendőröket? – kérdezte Ian egy óra továbbra is eredménytelen keresgélés után.

- Tudod, hogy nem lehet – nyögte elgyötörten Ben – Bár, lehet, hogy meg kéne kockáztatnunk…

Hirtelen elhallgatott, és fülelni kezdett. Jól hallotta! A közelben valaki halkan, csukladozva sírt.

- Celeste!

A férfi felpattant, és rohanni kezdett a hang irányába.

Celeste az utca végén kuporgott egy kapualjban.

- Édes istenem! Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a férfi sokkos állapotban. Utólag nem tudott visszaemlékezni, hogy üvöltött-e, vagy esetleg zokogott, de akkor nem is érdekelte. Szorosan magához ölelte a kislányt, és riadtan érezte, hogy remeg az apró test a karjai között.

- Fázol? – kérdezte aggódva.

- Nem, csak nagyon féltem.

- De egyáltalán miért vagy itt?

Celeste szólásra nyitotta a száját, aztán meglátta Jon-t és Ian-t, akik épp akkor értek oda. Ben biztos volt benne, hogy a kislány el fog hallgatni, és jól is gondolta.

- Nem szabad elmondanom – jelentette ki olyan szilárdan, mintha ez kőbevésett törvény lett volna.

- Ugyan, bennünk megbízhatsz, épp úgy, ahogy bennem.

- De ezt neked sem szabad elmondanom – suttogta a kislány.

- Celeste, kérlek…

- Nem!

- Azt akarom, hogy elmondd! – Ben képtelen olt leplezni egyre növekvő idegességét.

Celeste furcsa pillantást vett rá, mintha… csalódott volna benne.

- Félsz valamitől? Ne aggódj, nem fogok haragudni, bármiről is legyen szó.

Celeste felnézett a holdra. Arcára ijesztő árnyak vetültek.

- Ezt folytathatjuk a szállodában is, menjünk haza! – indítványozta Jon, majd Celeste-hez fordult – Ott ugye majd elárulod?

- Celeste rá is ugyan azt a csalódott pillantást vetette. Aztán halkan, bosszúsan – mintha csak csótányokkal lenne dolga, akik nagyon zavarják, és nem tudja kiirtani őket – azt kérdezte:

- Azt akarjátok, hogy meghaljak?