2013. június 15., szombat

7. fejezet - So get on with your life 'cause we're just wasting time

Üdv néktek, kedves Olvasók!

 Egy tripla albumra való mennyiségű depressziós dal meghallgatása közben/után végre sikerült megírnom ezt a fejezetet. Rövid, nem sok minden történik benne, és a cselekményt sem mozdítja előre, mert miért is? Remélem, azért így is szeretni fogjátok, mint Micimackó a mézet és Ben Rachelt. ^^

Jó olvasást!

 


Jon döbbenten meredt a szeme elé táruló képre. Mikor azok ketten észrevették, megpróbálták összeszedni magukat, de nem igazán sikerült. Celeste elbújt az ágy mögé, és tovább sírt, Ben könnyei viszont már elapadtak – csak ült az ágy szélén és nézett maga elé. Aztán hirtelen – maga sem tudta, mi által vezérelve – fölállt, és kirohant a szobából. Fogalma sem volt, hová megy, csak vitték a lábai engedelmeskedve annak a követelőző hangnak, ami felváltva Fuss!-t és Menekülj!-t vezényelt a fejében. Egyre gyorsabban rohant, ám hirtelen egy kéz ragadta meg a vállát.
- Állj már meg, az isten szerelmére! – kiáltott rá Jon.
- Ne, hagyj, Jon, el kell mennem, muszáj…
- Mi a franc folyik itt? Ben? A kurva életbe, ne merj elmenni, amíg mindent meg nem magyaráztál!
Ben erre már megtorpant, és szembe fordult a barátjával. Az elmúlt napok összes feszültsége és kétségbeesése kirobbant belőle.
- Tudni, akarod, mi történt? Az a rohadt, szemét, mocsok patkány drogot adott a saját lányának. Celeste túladagolta magát, érted? És mennyi időt töltött a kórházban? Egy rohadt éjszakát, aztán reggel hozzám vágták, mikor olyan gyenge volt, hogy még járni sem tudott, és csak annyit bírtak mondani, hogy igyon sok vizet. Gyakorlatilag életveszélyes állapotban van, és nincs is magánál. Megtámadott, érted? El akartam venni tőle azt a kibaszott LSD-t, és ezt kaptam! – mutatott a véres karmolásra az arcán. És ezzel az egész helyzettel nekem kell megbirkózni egyedül, mert Celeste már az én lányom. Magammal hoztam, és felelősséget vállaltam érte. De rohadtul fogalmam sincs, hogy mit csináljak, mert még egy normális gyereket se lennék képes felnevelni, nemhogy egy olyat, aki érzelmileg sérült, félárva és még drogos is. Tessék, most boldog vagy? Elengedsz végre?
Jon nagyot sóhajtott.
- Menj, és maradj egyedül, amíg csak szükséged van rá. Majd én vigyázok rá.
A férfi aggódva nézett távozó társa után.
Fogalma sincs, hogy hová tart – gondolta magában.

***

Ben a szálloda parkjában ült le egy padra. Hátrahajtotta a fejét, hagyta, hogy az augusztusi nap gyengülő sugarai simogassák az arcát, és próbált megnyugodni.
Istenem, milyen ostoba volt! Csak, mert pár hónapig jól mentek a dolgok, azt hitte, minden rendben lesz. Pedig Celeste múltját ismerve gondolnia kellett volna rá, hogy valami nem stimmel a kislánnyal, de erre legrosszabb rémálmaiban sem számított volna. Hirtelen újabb kérdés csapott villámként az agyába:
Vajon Celeste már korábban is használta a szert? Lehetetlen, hiszen hogy is titkolhatta volna el? De ha eddig kibírta nélküle, vajon mi vette rá éppen most, hogy újra hozzányúljon? Ben próbált visszaemlékezni a beszélgetéseikre, hátha eszébe jut egy elejtett félmondat, amire oda kellett volna figyelnie…

,,Azt mondta, lehet hogy néha rossz lesz ott nekem, és ettől majd jobb lesz.”



,,Miért parancsolgatsz?” ,,Én csak vigyázok rád, már mondtam.” ,,Én meg unatkozom.”



,,Hurrá! Akkor végre beszélgethetünk, és nem fogok unatkozni.” ,,Sajnálom, hogy sokat vagy egyedül. De tudod, fogalmam sincs, hogy mivel tudnád elfoglalni magad.”

Hát persze! Celeste magányos volt! Azért volt szüksége az anyjára, mert egyedül érezte magát.
Ben a két tenyerébe temette az arcát. Nem tudott elég időt szánni a lányára, nem figyelt rá oda eléggé. Nem tudott gondoskodni róla…
Kudarcot vallott.
- Ben!
A férfi felkapta a fejét, és Aaront pillantotta meg, aki futva közeledett.
- Ne haragudj, hogy megzavarlak… - lihegte - Jon mondta, hogy mi van, de… Celeste rosszul lett.
- Jövök!

***

Mire kifulladva megérkeztek a szobába, a mentősök már ott voltak, és épp kifelé indultak az ájult kislánnyal.
- Jon, mi történt? – kérdezte Ben kétségbeesetten.
- Olyan hirtelen jött! Úgy tűnt, már megnyugodott és jobban van, még csacsogott is nekem valamit, aztán egyszer csak elkezdte kapkodni a levegőt. Azt hittem, hánynia kell, szóval ki akartam kísérni a mosdóba, de mikor fölsegítettem, hirtelen elengedte magát és…
- Most mi a francot csináljunk? Négy nap múlva Londonban kellene lennünk – aggodalmaskodott Aaron.
- Kit érdekel? Itt kell maradnunk! – jelentette ki sziklaszilárdan Ben.
- Nem tehetjük ezt meg velük odaát. Túl késő…
- De Celeste-et nem hagyhatom itt! – tört ki belőle.
- Sajnálom – vette át a szót Jon – de tényleg muszáj elmennünk. Négy nap van Londonig, nem fújhatjuk le most. Nézd, huszonhatodika után lesz egy hónap szünetünk. Akkor visszajöhetsz hozzá, és addigra talán jobban is lesz…
- Nem, értsétek meg, én nem vagyok képes itt hagyni!
- Ben, ne csináld ezt! – könyörgött Aaron – Tudom, hogy nagyon szereted ezt a kislányt, és most ő a legfontosabb az életedben, de gondolkozz logikusan. Ha le akarunk fújni egy koncertet, kell valami indok is, nem lehet csak úgy. Az igazság pedig nem derülhet ki. Amit teszel, az helyes, viszont kibaszottul nem legális. Szóval, ha nem akarod megkockáztatni, hogy elveszítsd, akkor velünk jössz.
Ben sokáig csak állt, aztán bólintott egyet.
- Hé – tette a vállára a kezét Ian – melletted vagyunk, oké?
- Köszönöm! Nem tudom, hogy fogom kibírni… De ti vagytok a legjobbak komolyan. Pedig – mosolyodott el váratlanul – valljuk be, szartam a fejetekre mostanában…
Ian csak legyintett.
- Jó okod volt rá.

***

Ben a hosszú repülőútból szinte semmire nem emlékezett. Folyton csak azon járt az esze, hogy mi lehet a kislányával. Rettegett, képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy elveszítheti… Ha túl is éli, az orvosok gyanakodni fognak. Miért nincsenek a kislánynak papírjai? Hogy adagolhatta túl magát? Ezeknek az embereknek hatalmában állna elválasztani őket egymástól. Azt pedig egyikük sem bírná ki.
Vajon hogy jutottak idáig? A napok egybefolytak a turné izgalmai, a boldog és a rémisztő percek miatt… És a megmentett kislány észrevétlenül beférkőzött a szívébe. Már nem tudta volna megmagyarázni, mit érzett, mikor ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye, csak annyi rémlett neki, hogy tudta hogy ez a helyes. De vajon nem tévedett? – tette fel magának a kérdést ezredszerre is. És választ még mindig nem kapott.

***

Ian aggódva figyelte Bent. El sem tudta képzelni, hogy lesz képes ma színpadra állni. Két napja gyakorlatilag meg sem szólalt, ha csak nem volt muszáj, és úgy tűnt, teljesen elhagyta az életkedve. Őket is elkerülte, csak ült a szobájában. Ian soha sem látta még ilyenek, de valószínűleg még senki. A férfi a lelke mélyén kicsit még dühös is volt Celeste-re, hogy így tönkretette Ben lelkivilágát, ugyanakkor ő is megállás nélkül aggódott a kislányért.
Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a zavaró gondolatokat, és igyekezett a kezében tartott gitárra koncentrálni. Szemét azonban nem vette le Benről, aki teljesen kifejezéstelen arccal állt a színpadon, és az sem tűnt biztosnak, hogy egyáltalán érzékeli a körülötte lévő világot. Amikor azonban a Lonely road to absolution első akkordjai felcsendültek, lehunyta a szemét, szorosan megragadta a mikrofont, és énekelt. 
Csak nem úgy, mint máskor.
Jobban.
Minden szenvedését, dühét és fájdalmát kiadta a hangokban, abban az egy dalban. És mikor véget ért, kinyitotta a szemét… És hálásan rámosolygott a közönségre.
Még hogy nem lesz képes színpadra állni! Ez fogja meggyógyítani őt!
Ian megkönnyebbülten rávigyorgott a többiekre, aztán Ben-re is. Most már minden rendben lesz.
Egy ideig.

***

Ben sokkal jobban érezte magát. Nem tudott elfeledkezni Celeste-ről egy másodpercre sem, de hirtelen minden könnyebbé, és fényesebbé vált. Mellette álltak, mindenki. A fiúk, a közönség, Rachel…
Fel kel hívnia Rachellet!
Elővette a telefonját az éjjeliszekrény fiókjából, és kikereste felesége számát a névlistából.
Imádta, hogy a nő mindig egy csöngés után felvette. Nem mintha ennyire türelmetlen lett volna, de ebből tudta, hogy Rachelle tűkön ülve várja a hívását.
- Hogy vagy? – kérdezte a nő aggódó hangon. Nem volt szükségük köszönésre, és ez a kérdés sem udvariasságból hangzott el. A hat év alatt, amióta ismerték egymást – és amiből Ben majdnem négyet a világ körül utazgatva töltött – már rájöttek, hogy nem érdemes ilyesmire pazarolni az idejüket.
- Jobban – felelte Ben – a ma este sokat segített…
Persze tudta ő, hogy máskor nem szokott ilyen szűkszavú lenni, és ez Rachellenek is fel fog tűnni.
- Biztos vagy benne? Jaj, bárcsak megvigasztalhatnálak!
- Arra így is képes vagy. Sőt, csak te vagy rá képes. De persze tényleg sokkal jobb lenne, ha itt lennél, csak…
Egy ideig hallgatott, majd felsóhajtott.
- Ne haragudj! Nem vagyok ma valami jó beszélgetőpartner.
- Jobban szeretnéd, ha nem kéne beszélned?
- Igen…
- Akkor csak hallgasd a hangomat. Lazíts, drága…
Ben lehunyta a szemét, és olyan erősen próbálta elképzelni, hogy a kedvese ott van mellette, hogy szinte már érezte is bőrének hűvösségét, az illatát, és az egész lényét, ami csak az övé volt. Itt volt vele a lélek, és a test is. Ezúttal az utóbbit akarta.
Nem! Ezt biztos nem! Micsoda egy utolsó aljas féreg! Képes lenne ezt tenni, miközben Celeste lehet hogy még mindig élet-halál között lebeg?!
- Ne, Rach, nem lehet… - zihálta riadtan.
- Ben, neked és nekem szükségünk van erre. Engedd meg magadnak a felejtést. Csak egy fél órára. Kérlek! – könyörgött a nő.
Ben kétségek között őrlődve hallgatott. Ha már akkor szétszakad a felesége és a lánya között, mikor egyik sincs vele, mi lesz, ha mind együtt lesznek? Viszont Celeste-et most nem bántja meg, ha igent mond, Rachellet azonban igen, ha elutasítja. A mázsás súlyú lelkiismeret-furdalással pedig így is úgy is számolnia kell.
- Rach? Itt vagy még? – suttogta.
- Igen.
- Szükségem van rád – sóhajtotta halkan, majd felállt, hogy kulcsra zárja az ajtót.
 

6 megjegyzés:

  1. Szia. Igazából csak ismételni tudom magam, remek rész lett. Annyira sajnálom Bent, hogy egyedül kell ezzel a problémával megküzdenie, remélem hamarosan minden rendbe jön, és több dolgot tudhatunk meg Celeste apjáról.
    Na és a vége, egy nagyon picit vicces volt, ha azt csinálták... :D
    Várom a kövit.
    puszi

    VálaszTörlés
  2. Jaj, el sem tudom mondani, mennyire örülök hogy ezúttal sem okoztam csalódást.
    a vége pedig... kellett már egy kis boldogság. Bennek is meg a történetbe is. :)

    VálaszTörlés
  3. Mert Ben tényleg megérdemelte ezt a kis pihenést...hmm aktív pihenést. Nagyon szép volt, és végre jutott időm elolvasni :3 Wihihii~ Várom a következő fejezetet ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jájj, köszönöm, és igyekszem :)) <3

      Törlés
  4. Nagyon tetszett, főleg a vége, hiszen bármennyire is tűnik nyugodt állapotban torznak, de érdekes módon a lelki gondok elől gyakran menekülnek az emberek a testiségbe. :) Nagyon tetszik, hogy ezt így beleloptad a fejezetbe! ^^

    ...és az meg még jobban tetszik, hogy az oly sokat emlegetett Rachel végre megszólalt a történetben. :)
    Tudod nekem eddig olyan érzés volt, mintha Ben nem foglalkozna vele, mert sohasem írtad, hogy felhívja.

    De csak így tovább! :D

    Kíváncsian várom a következő fejezetet! ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Rachelle többek között azért is bukkant fel, mert észrevettem, hogy elfeledkeztem róla... xD Persze amúgy is szükség volt rá. ;)

      Örülök, hogy tetszett. ^^

      Törlés