6. fejezet - Burn the evidence

Sziasztok!

Íme a híres hatodik fejezet, amin a begépelés folyamán másodszorra is bőgtem egy jót. Nagyon rövid lett, de nem bírtam tovább, ne haragudjatok!

Jó olvasást!

 

Ben már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de Jon leállította.

- Ez nem az a pillanat. Hiszen látod, hogy nincs magánál. Vigyük haza.

Ben bólintott, majd az ölébe vette Celeste-et. A kislány szorosan hozzábújt, és halkan, csukladozva sírni kezdett.

- Jól van, nyugi, nincs semmi baj. Most szépen hazamegyünk, oké?

Celeste nem reagált semmit, de ahogy visszasétáltak, szép lassan megnyugodott. Mire felértek a hotelszobába, már félálomban volt. Ben megpróbálta óvatosan letenni, hogy ne riadjon fel, de nem sikerült neki: a kislány nagyra nyitotta a szemét.

Ben azt hitte, abban a pillanatban meg fog halni. Utoljára akkor érzett ekkora rémületet és fájdalmat, amikor négy évvel ezelőtt egy esős hangpróbán megrázta az áram. Csak szorította a mikrofont, mert a sokk miatt képtelen volt elengedni, és minden másodpercben biztos volt benne, hogy az lesz az utolsó. Most is ezt érezte, miközben a borzalmas látványt nézte, amiről képtelen volt elfordítani a fejét.

Celeste kifejezéstelenül bámult vissza rá, a pupillája pedig olyan tág volt, hogy a szeme zöldje szinte nem is látszott.

- Na, hogy van? – dugta be Ian a fejét.

- A mentőket… A kurva életbe, hívd gyorsan a mentőket!

***

Vannak éjszakák, melyek mintha sosem érnének véget. Hajnali háromkor Ben a kórház várótermében ült, és görcsösen próbálta elkerülni a teljes tébolyt, ám egyre inkább úgy érezte, alulmarad a küzdelemben.

Ki volt az az állat, aki drogot adott egy ilyen kicsi lánynak? Nagyon szerette volna megismerni azt az embert, hogy megkereshesse, és a saját ágyában gyilkolja meg. Még soha nem érzett ekkora gyűlöletet, és ez idáig biztos volt benne, hogy képtelen lenne embert ölni, ez azonban mindent megváltoztatott. Azt a gazembert, aki miatt a lánya az intenzív osztályon kötött ki, el tudta, és el is akarta pusztítani.

- Uram?

- Jól van?!

- Stabilizáltuk az állapotát. Azért holnap reggelig még bent tartanánk. Ez az adag még egy elefántot is kiütött volna, nemhogy egy ilyen kicsi lányt – A nővér megrovóan nézett Ben-re – Jobban kellett volna vigyáznia rá. Most menjen haza, és próbáljon meg aludni. Holnap reggel jöhet a kislányért.

Ben az ezt követő órákra csak homályosan emlékezett. Egy szemhunyásnyit se aludt, de nem is lett volna képes rá. Reggel már hétkor ott toporgott a váróteremben. Celeste ébren volt, de egy nővér hozta az ölében.

- Fektesse le aludni, amint hazaértek. És igyon sok folyadékot.

Ezzel átadta a legyengült kislányt Ben-nek, és elvonult.

***

Egy órával később Celeste már békés, nyugodt álomba merülve hevert az ágyon, de Ben képtelen volt megnyugodni. Nyomokat keresett. Óvatosan, hogy fel ne csörömpölje Celeste-et, elkezdte kipakolni a kislány bőröndjét, amit ő vett neki pár hete, hogy legyen hol tárolnia új ruháit. A kupac legalján rátalált Celeste ócska rongyaira, amiket akkor viselt, mikor a férfi rátalált. Mi a fene? Úgy emlékezett, már rég a kukában végezte az a ruha…

Hirtelen szörnyű előérzet kerítette hatalmába.

Belenyúlt a foszladozó zsebecskébe.

És abban a pillanatban legszörnyűbb rémálmai valóra váltak. Az L, S és D betűk úgy táncoltak a szeme előtt, mintha maga is használta volna a szert.

- Ben? Mit csinálsz?

A férfi képtelen volt végiggondolni, hogy mit tesz, vagy mond.

- Mi a franc ez? – üvöltötte magából kikelve.

Celeste rémülten felugrott, és csak nézett Benre, és a kezében szorongatott zacskóra. Tekintete egy csapdába esett vadállat űzöttségét idézte.

- Azt kérdeztem, mi a franc ez, és honnan szerezted?

A kislány hirtelen magához tért.

- Add vissza! – kiáltotta felháborodottan.

- Persze, még mit nem! Celeste! Honnan. Van.

A lány nem felelt.

- Na jó, tudod mit? Elviszem a rendőröknek, majd ők megmondják.

Azzal Ben kilépett az ajtón.

- Neeem! Add vissza! – sikoltotta hisztérikusan a lány.

Ben azonban nem állt meg, ezért a kis fúria utána vetette magát. Felugrott, hogy elérje a csomagot, ám Ben a feje fölé emelte azt. Celeste végigkarmolta az arcát, aztán rugdosni kezdte.

- Elég már, hé! Na! Hagyd már abba!

Ben nem akarta ezt tenni, de nem volt más választása: kétvállra fektette a megtébolyodott kislányt, és lefogta kapálódzó végtagjait.

- Nyugodj már meg, az isten szerelmére!

- Add vissza – nyafogta halkan Celeste, de ereje már kezdett megtörni.

Ben megpróbálta megnyugtatni, mert érezte, tudta, hogy erőszakkal semmire nem megy.

- Sajnálom, hogy kiabáltam. Nem akarlak bántani, higgy nekem! Csak én is nagyon megijedtem. Ez egy nagyon veszélyes dolog, Cel. Meg is halhatsz tőle.

A lányka döbbenten meredt rá.

- De hát apa azt mondta, ettől jobb lesz nekem.

Csak ezt ne! Az nem lehet… Nem, nem, NEM!

- Ez nem lehet igaz, Celeste! Az apádtól kaptad ezt a szemetet?

- Igen. Akkor adta, mikor elvitt az árvaházba. Azt mondta, hogy lehet, hogy néha rossz lesz ott nekem, és ez majd segít, hogy jobb legyen – Váratlanul elmosolyodott – De azt még ő sem tudta, hogy ez egy igazi varázsszer. Ha megeszem, idehívja anya szellemét.

Ben legszívesebben üvöltött volna, de muszáj volt hideg fejjel gondolkodnia.

- Tegnap is ez történt? – kérdezte.

- Igen. Jött anya szelleme, én meg utána mentem. De aztán eltűnt, és ott voltam egyedül, és el voltam tévedve. Nagyon féltem!

Ben Celeste szemébe nézett. Már gyülekeztek a könnyei, de még nem engedte szabadjára őket.

- Meg kell szabadulnod ettől.

- De anya…

- Azt kérdezted tegnap, azt akarjuk-e, hogy meghalj. És mi nem akarjuk! Szeretünk téged. Ezért…

- De úgyis meg fogok, mert elmondtam…

- Figyelj rám, kicsi lány! Tudom, hogy nehéz elhinni, de anya valójában soha nem jött el hozzád. Ezt csak képzelted a miatt a varázsszer miatt, ami valójában méreg. Attól meghalhatsz. Attól, hogy elmondtad nekem az igazat, attól nem. Hiszel nekem?

- Nagyon félek! És hiányozni fog anya!

- Tudom, kicsim. Az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy segíthetnék rajtad.

És akkor kitört belőle az összes elfojtott zokogás. Szorosan magához ölelte Celeste-et, és ringatni kezdte, miközben csak úgy ömlöttek a könnyei.

Így talált rájuk Jon fél órával később, kisírt szemmel, szótlanul, az asztalon a maradék tablettákkal…