El is készült az újabb rész, ezúttal gondoltam, feldobom egy képpel is.
Jó olvasást! :)
Ben szíve a dob
ritmusára lüktetett, a vér épp úgy dübörgött az ereiben, mint a basszus. Még
sötét volt a színpadon, s ő mozdulatlanul állt, de bensőjében már tombolt a zene.
Hallotta maga mögött a dob puffanásait, két oldalról a gitárok tökéletes
összhangját, és pontosan tudta, hány másodperc múlva engedheti ki magából az
első hangot. Ezekért a pillanatokért élt, amikor felgyulladnak a fények, feldübörög
a zene, a közönség éljenezni kezd, ő pedig végre énekelhet, és adhat nekik. A
hosszú hónapok alatt, amikor a stúdióban gürcöltek, és újra és újra el kellett
énekelnie ugyan azt a dalt – néha a közepénél félbehagyva – csak az a tudat
tartotta életben, hogy hamarosan újra színpadra állhat, ahol csak egy
lehetősége lesz, de az épp úgy lesz tökéletes, ahogy történik.
Három... Kettő…
Egy…
Down, let's take it down!
***
- Fantasztikus
voltál, mint mindig! – csapott bele Ian Ben tenyerébe – Megőrültek érted.
Láttad, hogy hány csajt kellett elkapni, akik fel akartak mászni? Volt vagy
hat!
- Irigykedsz,
mi? Ha nem mindig az unalmas fekete ingedben lennél, talán rád is
felfigyelnének.
- Nekem nem
hiányzik. Te vagy az ügyeletes cukifiú, én pedig nem török a babérjaidra.
- Mi…én… de én nem is!
Ian csak
vigyorgott az arcába.
- Ezt bóknak
szánta – közölte Jon – Hé, és hol hagytad a lányodat?
- A szobában.
Itt túl sok a füst… Ben arca egyszerre elkomorult.
- Valami gond
van?
- Nem semmi,
csak egy kicsit aggódom. De mindegy, megoldom… Na, mentem tusolni.
***
- Azt hittem,
már sose érsz vissza.
- Celeste, te
még ébren vagy?
- Nem tudtam
aludni.
- Sajnálom.
Legközelebb azért próbáld meg, oké? Így is egy csomószor hajnalban fogunk
kelni, szóval nem akarom, hogy kialvatlan legyél. Ne nézz így rám, nem
haragszom. Csak mondtam. És, mit csináltál, amíg nem voltam itt?
- Néztem a
tv-t. Már olyan kíváncsi voltam, hogy milyen!
- Még soha nem
nézted ez előtt?
- Nekünk nem
volt tv-nk. Apunál volt, de azt mi anyuval nem nézhettük, szóval…
Ben egyre jobban
összezavarodott, de belátta, hogy ezt nem hajnali fél egykor kéne
megbeszélniük.
- Nos, mától
minden este nézheted. Most viszont aludj.
***
A kislány
azonnal álomba szenderült, ahogy a feje leért a párnára, Bennek azonban nem
jött álom a szemére. Annyi mindent nem tudott még Celeste-ről. Gyakorlatilag
semmit. A lány elejtetett félmondatai azonban még ezt az alig látható képet is
még zavarosabbá tették. Az anyja meghalt, ezután az apja beadta az árvaházba.
Ennek van valami köze az orvosokhoz is, mivel Celeste attól fél, hogy
visszaviszik. Talán máskor is próbált megszökni, és az ápolók lefogták, vagy
esetleg a rendőrök vitték vissza, csak a kicsi még nem tesz különbséget a rémisztő
felnőttek között… És mi a franc volt ez a tv-vel? Az apjának volt, de ők az
anyjával nem nézhették. Tehát nem éltek együtt. De miért nem nézhették?
Elnyomta őket az apa, uralkodott rajtuk? Ezt azonban Celeste-től biztosan nem
fogja megtudni, mivel a kislány még biztos nem fogja fel ezeket a dolgokat. De
egyszer majd talán… Mert hát ki tudja, meddig marad velük? A turné alatt
biztosan, az még vagy másfél év, utána pedig… Vajon Rachelle befogadná, ha ez
lenne Celeste egyetlen lehetősége? Biztosan nem dobná ki az utcára, de attól
még biztos nem örülne neki, hogy csak úgy hazaállít egy gyerekkel. Holnap
felhívja, és mindent elmesél neki. Ezzel a gondolattal aludt el.
***
Már csak fél
órájuk volt az indulásig, de Celeste olyan békésen aludt, hogy Bennek nem volt
szíve fölébreszteni. Úgy döntött, lemegy reggelizni, neki pedig majd elcsomagol
valamit. Így, hogy a lány nincs ott, legalább megoszthatja a többiekkel az
aggodalmait.
- Na végre, azt
hittem, már le se jöttö… Jössz. Hol hagytad a kiscsajt? – vigyorgott Jon.
- Még alszik.
Nem is árt neki. Még ébren volt, mikor visszaértem.
- Te meg jó
apuka módjára leszidtad?
- Le akartam,
de aztán kibökte, hogy életében először nézett tv-t, szóval azt hiszem, ennyit
megbocsáthatok neki… Erről akartam veletek beszélni. Valami nem stimmel a
családjával, az tuti. Persze én vállalom a felelősséget mindenért, csak azt
akartam, hogy tudjátok, lehet, hogy bajba kerülünk még e miatt a kis potyautas
miatt.
- Miért, mit
tudtál meg róla? – kérdezte Aaron.
- Nem sokat, és
az nagyon zavaros. Az biztos, hogy külön éltek a szülei. Az anyjával élt, és
nem volt tv-jük, tehát feltételezhető, hogy szegények. Az apjánál volt, de ő és
az anyja nem nézhették – ezt ő mondta tegnap. Ennél többet nem tudok, csak azt,
h az anyja meghalt, az apja árvaházba vitte, ahonnan megszökött. Csak. Ez épp elég egy ilyen kicsi lánynak.
- Aszta. – Jon
csak ennyit tudott kinyögni meglepetésében.
- Jó reggelt! –
trillázta egy hangocska.
- Celeste! Jó
reggelt! Azt hittem már, átalszod az egész napot…
- Pedig nem
akartam. Hova megyünk ma?
- Németorszgba.
Először Nuremberg-be, aztán Nürburg-ba.
- De vicces,
majdnem ugyan az a nevük! A németek nem keverik össze?
- Hahaha. Nem
tudom, lehet, hogy összekeverik. Ráadásul az egyik helyen a Rock im Park-ban
lesz a koncert, utána meg a Rock am Ring-ben.
Celeste ezen is
nevetett, aztán elvett egy almát az asztaluk mellett álló pultról.
- Többet
kellene enned. – jegyezte meg Aaron.
- Dehogy kéne!
Nem akarok elhízni.
- A sovány
lányoknak nem áll jól a tetoválás – csipkelődött a dobos.
- De a
disznóknak sem – vágott vissza a kislány, aztán rágcsálni kezdte az almát.
***
- Celeste-et
határtalan izgalommal töltötte el a repülés élménye. Amikor a gép kigurult a
kifutópályára, már akkor is legszívesebben sikongatott volna, hát még amikor
felszálltak! Az ablakpárkányba kapaszkodott, és nézte az elsuhanó tájat, a
felhőket, a madarakat… Mikor izgalma alább hagyott, visszaült a székbe.
Elgondolkozva nézett Ben-re. A férfi látta rajta, hogy mondani akar valamit, de
nem sürgette.
- Ben?
- Igen?
- Köszönöm,
hogy nem hagytál ott.
Kész a kért kritikád! http://just-dream-kritika.blogspot.hu/2013/05/kritika-4-blog.html
VálaszTörlés