2. fejezet - In a perfect world I'd see no therapist

Sziasztok!

Hihetetlenül rövid idő alatt annyi pozitív visszajelzést kaptam, hogy teljesen megtáltosodtam, és meg is hoztam a második fejezetet.

Jó olvasást!

Már jócskán az óceán fölött repültek, de a kislány még mindig nem tért magához. Ben újra és újra kitapintotta a pulzusát, és néha a szájához hajolt, hogy hallja a gyönge lélegzetvételeket. Mind a kettő rendben volt. Mintha csak békésen álomba szenderült volna.

- Vajon mi történhetett a szüleivel? – kérdezte váratlanul Jon.

- Fogalmam sincs – nyögte Ben – Az is lehet, hogy nem is haltak meg. Tudod, hogy a gyerekek mindenfélét kitalálnak. Lehet, hogy valaki már rég ránk küldte a zsarukat, hogy elraboltuk a gyerekét. Fogalmam sincs, mi a francot gondoltam, hogy csak úgy elhoztam. Ráadásul azt sem tudom, mihez kezdjek vele. Nem is értek a gyerekekhez. És esténként, ha fellépésünk van? Otthagyom egyedül a szobában? Nektek volt igazatok… Csak ártottam neki ezzel.

- Ez nem így van. Nagyon bunkó voltam, ne haragudj. Persze, hogy nem hagyhattad ott csak úgy. Jó, nem mondom, hogy könnyű lesz, de akkor is jól döntöttél. És azt  mossuk kezeinket dumát is felejtsd el, csak mérgemben mondtam. Melletted vagyunk. Mert azt remélem, tudod, hogy baromi sok bajod lesz még ebből…

- Tökmindegy. Gondoskodni fogok róla, akárhogy is lesz. Mindig is szerettem volna egy kislányt.

***

Hú, neked aztán van súlyod, pedig jó le vagy fogyva – mormogta Ben, miután letette az ölében cipelt gyereket az ágyra.

A csöppség ekkor megrándult, majd lassan kinyitott a szemét.

- Hol vagyok? – kérdezte – Ez ugye nem egy kórház?

- Ugyan, dehogy. Nem kell félned. Magammal hoztalak. Majd én vigyázok rád.

Te jó ég, fogalma sem volt, hogy kell beszélni egy gyerekkel!

- Nem fázom – jelentette ki a lány – Viszont büdi vagyok.

- Hát, egy fürdés valóban nem ártana. – mosolygott rá Ben.

- Segítesz megmosni a hajamat?

Oké, most jön a kínos rész. Szedd össze magad, – szidta le magát - elvégre öt éves, nem tizenöt.

- Hát persze. Fel bírsz kelni?

A lány felkelt, és elindult a fürdőszoba felé.

- Még nem is tudom a neved – szólt Ben, miközben utána ment.

- Celeste. És téged hogy hívnak?

- Benjamin. De szólíts Bennek. Na, lássuk mit tudunk kezdeni a hajaddal.

Végül az összes kis szállodai sampont elhasználta, mire a lányka csimbókos fürtjeit tisztára mosta. Mikor elkészült, törölközőbe csavarta a vézna kis testet, majd magára sem ismerve azt kérdezte:

- Meg is fésüljelek?

- Jó, de ne húzd a hajam!

Ben, miközben saját hajkeféjével újra és újra végigszántott a nedves tincseken, aggódva állapította meg magában, mennyire nem korához illően viselkedik ez a kislány. Így megbízni egy vadidegen emberben egy vadidegen helyen? Valamiért biztos volt benne, hogy ez nem a kicsi naivitása miatt lehet így, hanem mert ennél már sokkal rosszabb helyzetben is volt.

- Na, kész is vagyunk, jöhet a szárítás.

20 perccel később Celeste már felöltözve lógázta lábát az ágyon.

- Pokli csinos vagy a pólómban, de azért az utcán nem kéne ebben mászkálnod. Tudod mit? Elmegyek, hozok valami kaját, meg szerzek neked ruhát. Itt mersz maradni egyedül? – kérdezte Ben, ismét elátkozva magát, hogy nem tud tömörebben fogalmazni.

- Igen, de azért siess.

- Igyekszem.

***

- Hová, hová ilyen sietősen? – állította meg Aaron az előcsarnokban.

- Celeste magához tért. Hozok neki valamit enni.

- Nocsak, már nevet is adtál neki? – vigyorgott a dobos.

- Frászt, ő mondta meg.

- Komolyan?

- Miért, tud beszélni, nem?

- Jogos. És mik a terveid?

- Elviszem az orvoshoz, ki tudja, mit szedett össze az utcán, aztán… Aztán majd meglátjuk.

- Hát… Sok szerencsét. És ne feledd, öttől hangolunk!

***

- Na, meg is jöttem. Ettél már Subway-es szenvicset? Remélem, ízleni fog.

Semmi válasz.

- Celeste? Hol vagy?

Semmi. A francba. Hová tűnhetett?

- Itt vagyok!

- Hála az égnek! Már azt hittem, eltűntél!

- Dehogy is! Csak wc-n voltam. Hol az a szendvics?

- Ott az asztalon. Jó étvágyat!

- Köszi! – felelte Celeste már tele szájjal. Bennek majdnem kicsúszott a száján, hogy ,,Hé, te hány napja nem ettél?” de aztán rájött, hogy nem akarja tudni a választ.

- Mennyi ideje voltál az utcán, mikor megtaláltalak? – csúszott ki hangosan a száján.

- Nemtom – felelte Celeste teli szájjal – Ha megettem, csinálunk valamit?

Ben elnyomott egy sóhajt. Ezennel kezdődik az első nehéz menet.

- Igen, de nem fogsz neki örülni… Az a helyzet, hogy el kéne mennünk egy orvoshoz.

A hatás még annál is iszonyatosabb volt, mint amire számított. Celeste bájos arcocskáját a csapdába esett vadállatok ősi rémülete torzította el.

- Ne, kérlek, ne, csak azt ne… - zihálta.

- Nézd, muszáj, mert…

- Neeeem! Hagyj békén!

Celeste nekirontott az ajtónak. Nem sok ereje volt, de ezt mind beleadta, úgy rángatta kilincset. Csak a pánikot érezte, és tudta, hogyha azok közelébe kerül, mindennek vége.

- Ne csináld ezt! – Ben nem akart kiabálni, de valahogy magára kellett vonnia a lány figyelmét – Figyelj rám! Csak hallgass meg, oké? Csak egyszer.

Celeste elengedte az ajtót, és nekidőlt háttal. Koravén tekintetét Benre függesztette. De szólni nem szólt semmit.

- Nézd – kezdte a férfi – Az utcán éltél, és bármilyen betegséget összeszedhettél. Neked is jobb, ha időben kezelik. Attól félsz, hogy visszavisznek az árvaházba?

- Igen…

- De nem tudnak. Egy másik országban vagyunk, sőt, egy másik földrészen. Még repülővel is napokig tartott, míg ideértünk. Itt senki sem tudja, hogy ki vagy. Tegyünk úgy, mintha te lennél a kislányom, oké?

- De ha egyszer mégis megtalálnak?

Ó, azok a gyermeki kérdések! Válaszolni rájuk szinte lehetetlen.

- Soha nem hagyom, hogy visszavigyenek. Megígérem.

***

Mindezek ellenére Celeste már a rendelő főbejáratában elkezdett reszketni. Ben megnyugtatólag a vállára tette a kezét.

Várniuk kellett, így hát elhelyezkedtek a fehérre mázolt székeken.

- Figyelj csak! Ha megkérdezik a teljes nevedet, mondd azt, hogy Celeste Kowalewicz, oké?

- De hülye név, ezt biztos nem tudom megjegyezni.

- Már ne is haragudj kisasszony, de nem tudok a kedvedért nevet változtatni, márpedig, ha azt akarod, hogy azt higgyék, én vagyok az apád…

- Oké, oké, megértettem.

- Kérem a következőt! – harsant egy hang a váróban.

- Na, mi jövünk. Ms. Kowalewicz, fáradjon be a rendelőbe! – vigyorgott Ben – És ne féljen.

***

Ám a félelmeinket nem mi irányítjuk. Celeste-re, amint meglátta az orvosi eszközök arzenálját, újból rátört a remegés, és nem is múlt el, amíg minden nyavalyás vizsgálattal nem végeztek. Egy fél óra elteltével a doktornő félrehúzta Ben-t.

- A körülményekhez képest egész kevéssel megúszta. Semmilyen fertőzést nem szedett össze, és üszkösödést, vagy elfertőződött sebet sem találtam. A tüdejét azonban kikezdte a hideg. Figyeljenek rá, hogy csak hűtetlen üdítőt igyon, és kerülje a füstös helyeket. Minél tiszta a levegő, annál jobb. Ha ezekre vigyáznak, nem lesz semmi gond. Előfordulhat, hogy egy sima megfázásnál is véreset köhög. Attól nem kell megijedni, semmi komolyabbra nem utal.

- Értem, köszönjük – vágta rá gyorsan Ben, és kivonszolta Celeste-et, mielőtt még újabb pánikroham törne rá a kislányra.

***

- De hogy kerültünk egy másik földrészre? – bökte ki a kérdést a lány, miután visszaértek a szállodába – Minek jöttünk ide?

- Énekes vagyok egy zenekarban, és épp koncertezni indultunk, mikor megtaláltalak. Úgyhogy mostantól te is jössz velünk mindenhová.

- Hova mindenhová? – villanyozódott fel Celeste.

- Hú, nagyon sok helyre. Gyakorlatilag beutazzuk az egész világot.

- Na, persze…
- Nem hazudtam. Nézd csak, itt van ez a lista. Gondolom, még nem tudsz olvasni, de azt láthatod, hogy jó hosszú. Ezek itt mind országok. Olyan országok, ahova elmegyünk majd.

Ben az órára nézett.

- Lassan el kéne mennem. Most hangolunk be. Ha akarod velem jöhetsz, de a koncertre már nem.

- De…

- Semmi de! Nem tesz jót neked a füst, és akkor már amúgy is ágyban a helyed.

- Óóó… - kiáltott fel Celeste csalódottan.

- Sajnálom. Vigyáznom kell rád.

***

- Na, szóval ők itt a bandánk, a Billy Talent tagjai. Ian, Jon, Aaron. Fiúk, ő itt Celeste.

- Celeste Kowalewicz – tette hozzá a kislány.

- Igen, ha bárki kérdezi – mosolygott Ben.

- Aszta, neked több tetoválásod van, mint apunak! – nézett Celeste ámulva Aaron tetkóira – Honnan van ennyi?

- A feleségem csinálta. Ez a munkája.

- Tök jó! Ha nagy leszek, nekem is ennyi lesz. Sőt, több!

A többiek csak nevettek.

- Na, akkor kezdhetjük? – kérdezte Ian.

- Felőlem! – vágta rá Ben. De szedjétek össze magatokat, mert közönségünk is van.