12. fejezet - The hunt will be on for you

Sziasztok!

Hoztam egy új részt. Nagyon-nagyon rövid, még az előző végére szántam, csak elakadtam, és feltettem ameddig megvolt, most meg nincs túl sok időm, de akartam, hogy legyen friss. Remélem, azért így is tetszeni fog, és megpróbálok legközelebbre egy hosszabbat összehozni.

Jó olvasást!

Celeste kifejezéstelen arccal ült a kanapén, miközben avartan gyűrögette fekete ruhája szélét. Ben egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt kitenni a kislányt ennek az egésznek, de hát ő is családtag volt, és hallotta is, hogy mi történt, nem lehetett úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne az dologhoz. Persze abszolút megértette a lányt, ő maga is bárhol máshol szívesebben lett volna ebben a pillanatban, mint ezen a halotti toron. Hiába, hogy nem olyannak ismerte a családot, akik üres frázisokkal és hasztalan vigasztalásokkal próbálkoznak, ő ettől még ugyanúgy képtelen volt kezelni a helyzetet, és egész egyszerűen nem találta a helyét. Még mindig Cel-t figyelte, aki egyszercsak felállt, és lassú, megfontolt léptekkel kiballagott az erkélyre. Ben-t is igen csábította a menekülés lehetősége, így hát követte, reménykedve, hogy Cel nem teljes magányra vágyott, amiben megzavarja őt.

- Hogy érzed magad? – kérdezte gondoskodva.

- Eszembe jutott anya – suttogta Celeste – Neki nem is volt temetése. Pedig ő is meghalt, akkor kellett volna lennie, nem?

- Igen, úgy lett volna a helyes – felelte Ben meglepően nagy lelki nyugalommal. Egészen megszokta már fogadott lánya furcsa kijelentéseit – Hogy tudtad meg? – kérdezte, mielőtt átgondolhatta volna.

- Apa mondta. Reggel felébredtem, és ott volt nálunk. Kerestem anyát, de azt mondta, hogy többet nem fog hazajönni.

- És te mi csináltál?

- Nagyon sírtam. Apa meg mondta, hogy így sosem lesz belőlem igazi katona. Ezt sokszor mondta – ezen elgondolkozott, aztán váratlanul átölelte Ben derekát – Jaj, én úgy örülök, hogy magaddal hoztál.

- Hogy hagyhattalak volna ott? – kérdezte Ben, miközben megdöbbenten érezte, hogy mosolyog. A gyász, és az előző sokkoló mondatok ellenére Celeste képes volt megvigasztalni őt.

***

egy hónappal később

- Rachel, megjöttem! – rontott be Celeste egy csatakiáltással az ajtón. Ekkor már folytatódott a turné, és éppen Ausztráliából tértek vissza, hogy az elkövetkezendő két hónapot kanadai városok végiglátogatásával töltsék; Rachel legnagyobb örömére.

- Hé, Bent hol hagytad? Remélem, nem falták föl a cápák – tréfálkozott Rachel.

- Nem, csak a karját harapták le. Meg a fél lábát.

- Jaj, szörnyű vagy. De most tényleg, hol van? Csak nem egyedül jöttél hazáig?

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – vigyorgott Cel, majd nyelvet nyújtott, és otthagyta az összezavarodott Rachel-t a bejárati ajtó előtt.

***

Ben jó hangulatban sétált hazafelé. Egyik kezében egy rakás képeskönyv, a másikban meg egy doboz bonbon; bár nem volt kétsége a felől, hogy ez utóbbit Rachel ugyanúgy a fejéhez vágja – mondván, hogy fogyózik, - mint ha virágot vinne neki, de ez talán kevésbé fog fájni. Aztán ha elég sokáig szem előtt hagyja, úgyis el fog fogyni az az édesség. A gondolatra még szélesebben vigyorgott.

Persze a mobilja épp ezt az alkalmat választotta ki, hogy tiszta erőből bömböltetni kezdje a Saint Anger-t, ami bejövő hívásra utalt. Egy frusztrált sóhaj kíséretében átvette a bonbont is a könyveket tartó kezébe, és kibányászta az Apple legújabb termékét a kabátja belső zsebéből. Ráadásul ismeretlen szám. Marhajó! Vajon ki akar neki eladni és mit ebben a rendkívül alkalmas pillanatban?

Felvette, és be akart mutatkozni, de nem volt rá ideje.

- Nem kell a neved. Tudom, hogy ki vagy. És te is pontosan tudod, hogy én ki vagyok. Ha pontosan követed az utasításaimat, senkinek nem esik baja. Megértetted?

- Mi? Ki a franc…

- Ezt nem javaslom. Előbb sétálj vissza sarokra, és nézz az út túloldalára.

Ben a sokk miatt önkéntelenül engedelmeskedett.

- Ott vagy? Jó. Hat emberem figyel. Látod őket? Hát persze, hogy látod. Most üzentek, hogy éppen velük szemben állsz. Ha azt teszed, amit mondok, nem fognak mást, csak nézni. Akkor jól figyelj. Azt ugye mondanom sem kell, hogy nem hívod a zsarukat, miután letettük. Hm? Megígéred?

- I… Igen.

- Okos fiú vagy te. Akkor most menj szépen haza. Pakold be Celeste cuccait egy bőröndbe, és hozd haza őt. Sheppard és Adelaide sarok. Ott várlak a ház előtt. Az embereim figyelnek, és követnek, ha elindultok. Ha ez nem történik meg ma éjfélig… Nos, akkor magam megyek el érte, és mivel a hálószobátok úgyis útbaesik a gyerekszoba felé, elvágom a kis feleséged torkát, mielőtt hazavinném a lányt. Van kérdésed?

- Dögölj meg!

- Előbb-utóbb bekövetkezik. De addigra a katonáim már készen fognak állni, hogy folytassák a munkámat. És Celeste lesz köztük a legkiválóbb. Végeztem.

Ezzel, mielőtt Ben megnyikkanhatott volna, Morgan Kent letette a telefont.