11. fejezet - I hold your casket gently walking to the grave

Sziasztok!

Nem, nem csalás, nem ámítás, ez bizony egy új fejezet. Egy hónap kihagyás után. Hű, de szörnyen hangzik ez. Valami egészen fura írói váltság szerű vett rajtam erőt: a fejem tele volt ötletekkel, rengeteg mindent írtam, de ezt a történetet képtelen voltam folytatni. Már nagyon nyomasztott, és egyre vádlóbban meredt rám az a rég dátum az előző bejegyzésnél, de végre ma megtört a jég. Ez egy nagyjából boldog fejezet, olyan átvezető résznek szántam.

Megjegyzés: A fejezetben említett étel tényleg egy létező kanadai ételspecialitás, akármilyen bizarrul is hangzik. Itt olvasható a recept (komolyan rákerestem, igen...).

Jó olvasást!

Az ezt követő két hónap viszonylagos nyugalomban telt. Celeste lassan elfogadta, hogy őt bizony be kell zárni, ha egyedül marad, és duzzogás helyett inkább megpróbálta elfoglalni magát. Ben nem feledkezett meg a lány meglepően jólcsengő hangjáról, ezért szabadidejében gyakran énekeltette, vagy zongorázott neki. A kislány mélyen el tudott merülni a zenében, de még annál is sokkal jobban magukkal ragadták a könyvei. Az olvasás iránt elvesztette a lelkesedését, de minden egyes képet órákig csodált; gyermeki fantáziája valószínűleg legalább olyan érdekes történetet mesélt neki, mint az eredeti. Novemberben bejárták egész Nagy-Britanniát, majd Oroszországot, végül ismét átszelték az óceánt; először Detroit, majd Buffalo következett. Miután ott végeztek december másodikán,  Toronto felé vették az irányt, hogy eltöltsék jól megérdemelt téliszünetüket.

- Mi van veled, Ben? - kérdezte Ian furcsállkodva a mellette ülőtől.

- Semmi? Mi lenne?

- Még sosem láttalak ilyennek.

- Milyennek? Ne idegesíts már!

- Az alsó ajkadat rágcsálod, nem bírsz nyugton ülni a székedben, és aggódva bámulod a lányodat, akit mellesleg halálra idegesítesz ezzel - foglalta össze a gitáros, mire Ben még el is vörösödött, amit aztán végképp nem szokott tenni - De most komolyan? Van valami gond?

- Ja, nem - játszotta Ben a közömböst kevés sikerrel - Csak azon gondolkodtam... A francba, fogalmam sincs, hogy lesz otthon. Mit fog szólni Rach, hogy jönnek ki Celeste-el. Mi van ha valamelyik elkezd féltékenykedni a másikra, vagy... Most mi van? Ne vigyorogj így!

- De ha egyszer röhejes vagy...

Ben jobb híján - a repülőn ülve behúzni valakinek nem szerencsés - hátat fordított Ian-nek, és látványosan beletemetkezett a rendkívül érdekfeszítő repülős magazinba.

***

Próbált óvatos lenni, próbálta diszkréten és körültekintően kezelni a helyzetet, de ahogy belépett az ajtón, és meglátta a feleségét, elvesztette minden önuralmát. Boldogan rikkantott, felkapta Rachel-t, megpörgette a levegőben, majd szenvedélyes csókban forrtak össze. Mikor Ben végül elengedte kedvesét, fel volt készülve rá, hogy kap egy jellegzetesen undorodó gyerekarcot, de Celeste mosolyogva figyelte őket.

- Ejnye, ejnye, hát milyen apa vagy te, egyből ezzel foglalatoskodsz, a kislányodat meg hagyod ott ácsorogni az ajtóban? - korholta tréfásan Rachel, majd Celeste-re mosolygott, és vidáman csicseregve lenyomott valami semmitmondó mársokathallottamrólad-szöveget, miközben Ben kezét szorongatva betessékelte őket a házba.

- Fogadjunk, hogy hiányoltad a főztömet - vigyorgott huncutul a nő.

- Ó, már épp megszűntek a rémálmaim - nevetett vissza Ben.

Persze ez csak afféle megszokott tréfa volt köztük. Rachel egyetlen egyszer próbált meg főzni Ben-nek, mikor az először látogatta meg a lakásán. Az egyetlen értékelhető a menüben a jó szándék volt, ezért ezután általában rendeltek valahonnan, vagy a szülők által rájuk tukmált maradékokat pusztították.

- Viszont a hazai ízek tényleg hiányoztak - Ben egy pillanatig komoly képpel kísért hatásszünetet tartott, majd újból elvigyorodott és hozzátette - Mindent megadnék valami juharszirupban tocsogó kajáért.

- Hihetetlen - csóválta a fejét Rachel - Nem is vagy igazi kanadai. Csak a hülye turisták hiszik azt, hogy mi mindenhez juharszirupot eszünk.

Ezzel kivonult a konyhába, hogy kitálalja a - feltehetőleg az anyjától származó - vacsorát.

- És mi is ez pontosan? - fogadta Ben a szokásos kétkedésével az általa ismeretlen ételt.

- Marhahúsos egytálétel juharsziruppal.

- Te most viccelsz?

- Nem, ez a neve. Ha nem tetszik, kereszteld át.

- Hülye turista kedvence? - vetette fel az ötletet Ben, amivel a feleségét és a lányát egyaránt sikerült a röhögőgörcs határára sodornia.

Celeste már vacsora közben majdnem belealudt a tányérba, ezért amint végeztek, Ben megmutatta neki a szobáját.

- Ben?

- Hm?

- Ne maradj itt, amíg elalszom.

- Miért ne? - próbálta feldolgozni Ben a tényt, hogy Celeste már megint furcsa.

- Mert nem akarsz itt lenni. És ha itt vagy és nem akarsz, az sokkal rosszabb.

- De hát én szívesen... A francba, te mindent tudsz? - fakadt ki.

Celeste álmosan rámosolygott.

- Igen.

***

- Ilyen gyorsan elaltattad? - csodálkozott Rachel.

- Hm. Kizavart - állapította meg Ben még mindig összezavarodva - Vagyis... Idezavart. Hozzád. Persze csak burkoltan. Én mondtam neked, hogy nem egy átlagos kiscsaj.

- Pedig már felkészültem lelkileg, hogy ma éjjel nem is látlak.

Ben ezt a lehetséges eseményt olyan szörnyűségesen  élte meg, hogy azonnal csókolni kezdte feleségét kompenzálandó a negatív gondolatokat.

- Megszöktem volna - suttogta a fülébe.

- Azt hiszed, ezzel a hízelgéssel rendbe hozhatod, hogy hónapokig egy másik nővel aludtál együtt? - kacagott Rachel.

- Néha ijesztő volt. Mármint... Tudod, mikor az ember álmodik valamit, és utána felébred, akkor könnyen összekeverheti, hogy ki van mellette, és abból ugye baj lehet...

Ben csak tettette a zavarát.

- Te már megint hízelegsz.

- Zavar?

- Igen, azt vártam volna, hogy végre hosszabban is beszélgetünk, hogy elmondod, ami a szívedet nyomja... Rachel teátrális mozdulatot készült tenni, de Ben lefogta a karját, föléhajolt, és úgy kérdezte:

- Elmondjam, mi nyomja a szívemet már lassan egy fél éve?

- Mhmm...

Ben Rachel fülébe suttogta a választ, mire a nő fülig pirult. Aztán mivel ezt megaláztatásként fogta fel, úgy döntött, visszavág:

- Gyere csak, gyere! Alig várom hogy lássam a fejedet, mikor a lányunk ránknyit.

Ez azonban nem történt meg, sem azon az éjszakán, sem a rákövetkezőkön. Celeste igyekezett nem láb alatt lenni, habár ez inkább csak a késői órákra vonatkozott; napközben folyton fogadott szülei körül nyüzsgött, és rendre lesokkolta őket valami jellegzetesen Celeste-es megnyilvánulással.

- Ez lesz az első karácsony, amikor kapok ajándékot - jelentette ki lelkendezve.

Ben és Rachel összenéztek, de úgy döntöttek, igyekszenek természetesen viselkedni.

- Akkor jó hosszú listát kell írnod - kacsintott rá Rachel.

- Nem is tudok írni - fintorgott Celeste - lehet, hogy ezért nem kaptam semmit. Vagy mert rossz voltam.

- Te nem is tudsz rossz lenni - kedveskedett Rachel.

- Dehogynem tud! - vágta rá Ben felháborodottan - Amúgy meg minek írjon listát, úgyis tudom, hogy mit kér. Könyvet könyvvel, és hozzá könyvet. Ja meg könyvet.

- Nem. Nem azt kérek.

- Nafene. Hát akkor mit?

- Egy dalt. Ami rólam szól.

- De... - Bennek ezernyi érv tolult az ajkára, de végül inkább kérdezett - Miért szeretnéd ezt?

- Hogy ha apu megtalál, akkor se felejtsetek el.

Ben majdnem felkiáltott, mikor ezt meghallotta, végül csak azért nem tette, mert a megcsörrenő telefon belefojtotta a hangot. Fölpattant a kanapéról, kirohant a fürdőszobában felejtett készülékért, és fölkapta.

- A kedvenc dobosom. Jókor hívsz, Celeste épp most rendelt magáról egy dalt. Olyanokat tud mondani, el se hinnéd, hogy... Mi? Valami gond van? Mi? Nem... Ne... Baszki! Jézusom, nagyon sajnálom. Én... Nem tudom... Mit mondjak. Jó, persze. Igen. Igen, megmondom. Rendben. Kitartás, haver. Átmegyünk, amint tudunk.

- Mi történt? - rohant ki utána Rachel.

- Trevor meghalt.

- Az ki? - kérdezte Celeste aggódva.

- Aaron bátyja.

Itt egy kis csúsztatás van, Trevor karácsony után halt meg, valamikor január elején, bár a pontos dátumot nem tudom.