9. fejezet - Don't be a grey cloud when there's none in the sky

Sziasztok!

Végre-valahára meghoztam az új fejezet. Elnézést a rengeteg késésért. Az elmúlt hetekben sok novellát írtam, illetve a könyvemen is dolgoztam, és az itthon teendők miatt amúgy is kevesebb időm jutott az írásra, mint szerettem volna. Ez egy viszonylag rövid fejezet, sok elvarratlan szállal, remélem sikerül vele felkeltenem az érdeklődéseteket. 

A fejezetben emlegetett dal (bár gondolom,  mindenki ismeri)

 

- Én még nem vagyok az – jegyezte meg szomorúan Celeste.

- Ezt hogy érted? – kapta fel a fejét riadtan Ben.

- Amma azt mondta, még két hétig itt kell maradnom.

- Ki az az Amma? – kérdezte Ben egyre inkább összezavarodva.

- Ő nagyon kedves. Minden nap beszélget velem.

- Ó, tényleg? És miről?

- Hát, anyáról meg apáról…

Ben kezdte úgy érezni, hogy elkanyarodtak az eredeti kérdéstől.

- És miért kell bennmaradnod két hétig? – tért vissza a témára.

- Hát… Azt nem tudom…

- Na, majd megkérdezem. Egyébként semmi gond, pont két hét szünetünk van még.

- És aztán hova megyünk? – villanyozódott fel a kislány.

- Németországba, ha jól emlékszem.

- Ne, már megint?

- Addig örülj, amíg ott vagyunk – vigyorgott rá gonoszul Ben – mert aztán irány Svájc. Ott aztán vacoghatsz megint.

- Ez nem vicces – kiáltott fel Celeste, és dühösen a fal felé fordult.

- Jól van, na, nem úgy értettem…

Ben megpróbálta átölelni a kislányt, de az elhúzódott tőle.

- Ugyan már, csak vicceltem…

Celeste nem válaszolt. Ben egy ideig ült és várt, aztán észrevette, hogy a kislány elaludt a nagy duzzogásban.

Nagyot sóhajtott, aztán úgy döntött, ideje megtudnia valakitől, hogy mi történt pontosan, mióta nem látta a lányát. Épp kifelé indult volna, mikor egy ötven év körüli nő lépett a szobába.

- Ó, jó napot! – köszönt meglepetten, mikor meglátta Ben-t – Hogy kerül ide? Azt hittem, már rég lecsukták. De én végig tudtam ám, hogy ártatlan. Celeste is azt mondta, és ő képtelen a hazugságra.

Kezet nyújtott.

- Amma Beacroft.

- Á, szóval maga Amma. Celeste emlegette magát. Monda, hogy szoktak beszélgetni.

- Igen, próbáltam úgy intézni, hogy csak egyszerű beszélgetésnek tűnjön. Ezek szerint sikerült… Tudja, pszichológus vagyok.

- Hé! Álljon meg a menet! Minek Cel-nek pszichológus? Nem akarom megsérteni, hiszen csak a munkáját végzi, de… Tényleg szükség van erre?

- Sejtettem, hogy meg fogja kérdőjelezni. Üljön le, elmagyarázom.

Ben a hirtelen sokk miatt önkéntelenül engedelmeskedett, lerogyott a legközelebbi székre, a nő pedig belefogott a magyarázatba:

- Azt sokan tudják, hogy az LSD hozzájárulhat az olyan lappangó pszichés betegségek felszínre töréséhez, mint például a skizofrénia. Azzal azonban kevesebben vannak tisztában, hogy ki is alakíthatja azokat. Celeste esetében nem egyértelmű, hogy melyikről van szó – már ha szó van egyáltalán valamelyikről.

- De…

- Várjon, hadd fejezzem be. Celeste azt állítja, a szer nélkül is képes kommunikálni az anyja szellemével, és tudja egy pszichológus pályafutása során a szellemek jelentik a legnagyobb gondot. Előfordul, hogy a beteg annyira akarja, hogy ott legyen mellette egy illető, hogy annyira élénken képzeli el, hogy már szinte valóságnak látja. De ez csak ártalmatlan fantáziálás. Viszont szinte lehetetlen megkülönböztetni attól az esettől, mikor a páciens saját elméje hasadt ketté, és a másik felet önálló személyként értékeli. Ez is a skizofrénia egyik formája. A legnagyobb veszélye az, hogy a beteg majdnem minden esetben feltétel nélkül engedelmeskedik a ,,másiknak”. Ha azt mondja, kövesse, követi. Ha azt mondja, ne áruljon el valamit, titokban tartja. Ha azt mondja, ragadjon fegyvert és… Érti már?

- Igen. Bár nem akarom – sóhajtotta végtelen szomorúsággal Ben.

- Lehet, hogy Celeste-nél csak a gyermeki fantáziáról, és az édesanya haláláról van szó, de nem mondhatom biztosra. Ezért akartam még két hétig megfigyelni. Próbálok találni egy jelet, ami megmutatja, van-e okunk aggodalomra.

- Jézusom…

Ben lehunyta a szemét, mintha azzal, hogy nem látja ezt az őrült világot maga körül, ki is léphetne belőle.

- Lehet, mire véget ér ez az egész, nekem is szükségem lesz egy pszichológusra – nyögte.

- Nos, én itt vagyok. Mondja el, mit érez.

Ben kétségbeesetten realizálta, mennyire szüksége van, hogy végre kiadja magából mindazt, ami nyomasztja. De nem akarta kiszolgáltatni magát egy idegen nőnek. Hallgatást erőltetett magára, végül azonban nem bírta tovább.

- Tudja, mikor magamhoz vettem Cel-t, nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz. Tudtam, hogy ő nem egy átlagos lány, de valamiért úgy képzeltem, hisztivel kell majd küzdenem, meg barbie-znom vele… De minden egyre jobban összezavarodott, és a csapások csak jönnek, és jönnek… És mi van, ha még nincs vége? Mi van, ha lehet még ennél is rosszabb?

A doktornő lágy, együttérző és biztató hangon felelt:

- Az előzőektől mindig erősebb és erősebb lesz. Egyre jobban fogja bírni, meglátja.

Mivel látta, hogy Ben-t még mindig kétségek gyötrik, hozzátette:

- Eddig remek munkát végzett. Celeste imádja magát, tudja? Alig tudtam belőle kiszedni valamit az igazi szüleiről, mert folyton magát emlegette…

- Komolyan?

- Naná! Most mit csodálkozik? A helyében én se azt a szemét apámat emlegetném…

Amma elmosolyodott, épp hogy csak láthatóan, majd felpattant a székből.

- No, majd beszélek vele, ha felébredt – jegyezte meg aztán kiviharzott a kórteremből.

***

két héttel később

- Szabadság! – rikkantotta Celeste, amint kilépett a kórház ajtaján. Ian, aki a többiekkel együtt fogadta a lányt, rögtön kapcsolt, és a maga rekedtes hangján belekezdett az I want to break free című örökzöld slágerbe. Cel szeme fölcsillant, mikor meghallotta, és ő is csatlakozott. Hirtelen mindenki döbbenten elhallgatott. A kislány a szája elé kapta a kezét, és fülig elvörösödött.

- Bocsi – cincogta riadt hangon.

Ben tért elsőnek magához.

- Jaj, ne haragudj, nem, semmi baj… Sőt! Épp azon lepődtünk meg, hogy milyen szép hangod van.

Celeste megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

- Anya is mindig ezt mondta – mosolyodott el nosztalgikusan – mindig zongorázott, és énekeltünk. 

- Ha egyszer kiöregszel, legalább tudjuk, kit tegyünk a helyedre – vigyorgott Jon.

- Egy fenét – fortyogott Ben – belőle nem lesz zenész, azt most megmondom!

- Nézzenek oda, hogy félted – vigyorgott Aaron is.

- Menjetek a francba – vágott vissza Ben, és még örülhetett, hogy vissza tudta fogni magát, és nem mondott valami durvábbat.

Némi kínos csönd után eszébe jutott, mit akart mondani a lányának, mielőtt a többiek szekálni kezdték.

- Van számodra egy meglepetésem.

- Nem megyünk Svájcba? – villanyozódott fel Celeste.

Ben hangos röhögésben tört ki a kislány őszintesége hallatán, aztán mikor levegőhöz jutott, így felelt:

- De, sajnos muszáj. Viszont biztos vagyok benne, hogy egy rakás könyvvel könnyebben átvészeled a hideget.

- Vettél nekem könyvet?

Celeste egyre izgatottabb lett.

- Nem, még nem. Most viszont fogok – és végszóra meg is érkeztek egy könyveket és újságokat árusító bolt elé.

Ben látta, hogy Cel majd kibújik a bőréből.

- Válogass csak nyugodtan, ráérünk – jegyezte meg, de csak a levegőbe beszélt, mert fogadott lánya már el is tűnt a polcok között.

Ben halkan felsóhajtott. Mennyire boldog most a lány… Fogalma sem volt, hogy fogja neki elmondani, hogy mostantól be kell zárnia őt a szobába, ha elmegy estére – ezt az utasítást adta ugyanis Amma mondván, hogy akármi is okozza a kislány vízióit az anyjáról, biztos hogy ismét követni fogja őt, és megszökik. Ugyan a rendőrök mindannyiuk csomagját alaposan átkutatták, és lefoglalták a Cel-nél lévő bélyegek maradékát, de úgy tűnt, a kislány a saját elméjének segítségével is épp olyan remekül el tud menekülni a valóság elől.

Egy biztos: ahová ők mennek, oda megy a lány is, és ez most már nem csak az adott várost, vagy szállodát jelenti, hanem szó szerint mindig mellette lesz – kivéve mikor ő épp a színpadon áll, Cel pedig a szobába zárva várja, hogy visszaérjen. Ennél többet nem tudott tenni érte.

Körülbelül húsz perc múlva látta meg újra, akkor épp az újságos pult előtt állt.

- Hé, azt hittem könyvet akarsz – jegyezte meg, de Cel mintha meg sem hallotta volna.

- Hé, mi olyan érdekes? – lépett mellé a férfi.

Semmi válasz.

- Cel?

- Ja, bocs – rázta meg magát a kislány.

- Min bambultál el ennyire? – kérdezte Ben elnéző mosollyal.

- Nézd – felelte a kislány a döbbenettől elhalkult hangon – az ott apu az újságban.