2013. május 15., szerda

1. fejezet - Would you stand by me or bury me?

Sziasztok! 

Meg is hoztam az elsőt, és mivel nem szoktam sokat dumálni a fejezetek előtt, ezért csak annyit mondok:

Jó olvasást!





Az öt év körüli kislány szörnyen nézett ki. Haja, ami egykor szőke lehetett, szinte már teljesen beszürkült, és csimbókokban tapadt a fejére. Ruhái szakadt rongyok voltak, és messziről is jól látszott, mennyire didereg bennük a torontói ,,télben" - május közepén. Az ajkai sötétlilák voltak, a szeme alatt pedig hatalmas karikák tették még szörnyűbbé az összképet.
- Mit bámulsz, Ben? Menjünk már, lekéssük a gépet! – korholta zenésztársát Jon. A csendes, könyvmoly basszgitáros volt a legjobb szervező a bandában – amit már azzal is elért volna, ha csak annyit tud, mikor hova kell menniük – ez azonban azzal járt, hogy késéstől tartva állandóan nyaggatta a többieket.
- Az nem egy kislány?
- De. Mi van, ennyire érdekelnek a kislányok? – kérdezte flegmán Ian.
- Jaj, hagyj már, nem. De nézd csak meg. Tiszta kosz, mintha az utcán élne. Hol lehetnek a szülei?
Ekkor már Aaron is felcsattant:
- Biztos kukáznak valahol, vagy ilyesmi. Ki a francot érdekel? Tényleg le fogjuk késni a gépet, ha nem mozdulsz meg végre.
Benjamin sóhajtott egyet, aztán elfordult a szívszorító látványtól. Ám ekkor mozgást érzékelt a háta mögött. Megpördült, és még épp látta azt a kislányt, ahogy sebesen rohanva befordul a sarkon. A nyomában három rendőr loholt.
- Hé, mit művelnek? Halálra rémítik szegényt!
A rendőrök megtorpantak.
- Nem akartuk, csak megkérdeztük, hol vannak a szülei, erre elfutott. Nyilván nem hagyhatjuk itt az utcán egyedül. – szabadkozott az egyikük. Bár most, hogy maga megállított minket, már bottal üthetjük a nyomát. – tette hozzá morogva a másik, aztán hátat fordítva Bennek, elmasíroztak.
- Ben, könyörgöm, vonszold már a segged! – ordított Jon az utca végéről. Ben azonban figyelmen kívül hagyta őt, és követni kezdte a kislány hóban hagyott nyomait.
Egy sarokkal odébb talált rá. A kislány, amint meglátta, újból fel akart pattanni, hogy elszaladjon.
- Várj, ne fuss el! – kérte a férfi. Nem bántalak, ígérem.
- É-é-és őket sem h-h-h-hívod ide? – dideregte a csöppség.
- A zsarukat? Dehogy is! Szegénykém, jól rádijesztettek, mi?
- I-i-i-igen. H-h-ha elkapnak, visszavisznek a-a-az ár-v-v-vaházba.
- Meghaltak a szüleid?
A kislány egy darabig csak gyanakodva nézett, aztán mégis válaszolt:
- Csak az anyu. Apu azt mondta, már nem tud vigyázni rám, és elvitt. De megszöktem! – arcán diadalmas mosoly csillant. Aztán hirtelen elkomorult, tekintete ködössé vált.
- Hívom a mentőket! – kiáltotta Ben.
- Ne, csak őket, ne… - zihálta a kislány. Aztán elájult.
A másik három férfi épp ekkorra ért oda.
- Mi történt vele? Hívtad a mentőket? – kérdezte Jon, elfeledkezve a tényről, hogy késésben vannak.
- Nem. Azt kérte, ne hívjam…
- Biztos nem volt magánál.
- Nem erről van szó. Az apja árvaházba vitte, onnan szökött meg. Nem akarja, hogy visszavigyék. Biztos bántották.
- Van, más választásod? – kérdezte Aaron – inkább fagyjon meg itt?
- Igen, van – felelte Ben, majd lehajolt, hogy felnyalábolja a kicsit.
- Na, ne!
- Eszedbe ne jusson!
- Ezt mégis hogy gondoltad?
- Ti komolyan képesek lennétek itt hagyni?
- Ezért mondtam, hogy hívd a mentőket! – dühöngött Jon – Nem vihetjük magunkkal.
- És miért is nem? – kérdezte kihívóan Ben.
- Nőj már fel! – kapcsolódott be Ian a vitába – Heló, mi egy rock-zenekar vagyunk, akik épp turnézni indulnak. Mi a fészkes fenét kezdünk egy gyerekkel? Tudom, hogy te nagyon szeretnél egyet, Rachelle meg nem, de ez tutira nem jó időpont az örökbefogadsra.
- Velünk. Jön. És. Kész.
Jon nagy levegőt vett, hogy vitatkozzon, de aztán ki is fújta, és végül így szólt ellentmondást nem tűrő hangon:
- Jó, hozhatod, de innentől csak a te felelősséged. Mi mossuk kezeinket. Áll az alku?
- De még mennyire! – vágta rá Ben, és kezet is nyújtott.
Aztán ölbe vette az elalélt kislányt, és kiállt az útra taxit fogni.

***
Két órával később már a gépen ültek, és a lányka még mindig nem tért magához. Bennek lelkiismeret-furdalása volt, hogy nem vitte orvoshoz, de megfogadta magának, hogy ez lesz az első dolga, amint földet érnek Brighton-ban. Addig is aggódva nézte a holtsápadt arcocskát, és csak egy gondolat járt a fejében.
Ki a fene lehet ez a lány?
 

7 megjegyzés:

  1. Az általad lefestett képek egészen elevenek és csontig hatóak. Remek éjszakai olvasmány volt, igazán köszönet érte. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, köszönöm! Egy kicsit tartok tőle, hogy életszerűtlen a történet, de én mindig szürreális dolgokat írok, és jó látni, hogy valaki erre is vevő. :)

      Törlés
    2. Hmm... én ezt úgy hidaltam át, hogy a kedvenc tévés illetve zenész egyéniségeimet összemixeltem és alkottam velük egy teljesen fiktív univerzumot, ami azért erősen nyög a hetvenes évek lomha túlsúlyától. :3 De a te kislányos konklúziódban is van annyi egyediség, mint három vándájreksönös tucatblogban együttvéve. Csak gratulálni tudok, és reménykedni, hogy minél hamarabb jönnek az új részek ;)

      Törlés
    3. Igen, pont a vándájreksönös tucatblogok miatt nem akartam fanfiction-t írni soha az életben, de ezt nem tudtam magamban tartani (azt hiszem, tudod, milyen érzés ;) )

      Törlés
    4. No igen, én is hasonlóképpen voltam ezzel. A másik, ami sikítós pánikot vált kibelőlem az a hipster dolog. Persze ne értse félre senki, én bírom ezt a neo hippi irányzatot meg minden, de az, hogy minden második blog azzal indul, hogy:
      xy (szőke, magabiztos, szingli, most költözött Angliába) leönti Harry (1D tag, szex-mániás, Taylor nem létezik)-et starbucks kávéval... hát ez egy kicsit sok. ._.

      Törlés
    5. Öröm látni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki frászt kap az agyonhypolt tömegcuccoktól, és vevő az igazi egyediségre. ^^

      Törlés
  2. Szia!
    Kész a kritikád, itt megtekintheted: http://thewriterekblog.blogspot.hu/2013/05/kritika-nem-vagyunk-angyalok.html :)

    VálaszTörlés